Marcipán
Marcipán kutya vagyok. Epres Martin kisfiú a gazdim. Igencsak jó barátok lettünk.
Hogy hogyan kezdődött a mi barátságunk? Gyere, tarts velem, és mindent elmesélek.
Egy gyönyörű őszi napon Pali apuka kinézett az ablakon, és nagyon megörült, mikor meglátta, hogy milyen csodálatosan szép az idő.
Jó lenne egyet kirándulni – gondolta, majd gyorsan el is mondta az ötletét a családjának.
Így is tettek, a finom ebéd elfogyasztása után Kata anyu, Pali apu és Martin azonnal útra keltek, hogy ellátogassanak a közeli erdőbe.
– Már itt is vagyunk? – kérdezte Martin.
– Igen, megérkeztünk. Sétáljunk egy nagyot ebben a szép időben – javasolta Kata anyu.
Martin körülnézett, és rácsodálkozott a színek kavalkádjára. A falevelek mindenféle színben pompáztak. Volt közöttük sárga, piros és barna is. A szivárvány minden színe életre kelt az őszi erdőben.
– Ez csodaszép! – lelkendezett Martin.
Kifejezetten jól érezték magukat a friss levegőn. Hamarosan eszükbe jutott, hogy mi lenne, ha ennének egy finom süteményt. Már nem először kirándultak errefelé, ezért jól tudták, hogy van a közelben egy jó hírű cukrászda.
– Menjünk, menjünk! – ujjongott Martin.
– Ez jó ötlet! – csatlakozott hozzá Kata anyu is.
Így aztán felkerekedtek, és a cukrászdáig meg sem álltak. Mikor odaértek, szinte egyszerre vették észre a bejárat előtt szomorúan, gazdátlanul várakozó kiskutyát.
Ahogy ült ott magányosan a kiskutyus, egy pajkos szellő belekapott mogyoróbarna bundájába, és a nap is megcsillant fényes, pihe-puha szőrén.
– Nézzétek, milyen aranyos kiskutya! – mondta lelkendezve Martin.
– Igen, biztosan a gazdijára vár – állapította meg Pali apuka.
A finom sütemények illata, no meg az egyre jobban korgó pocakjuk becsalogatta őket a cukrászdába, elterelve figyelmüket a kutyusról.
– Mindegyikünk kedvence a somlói galuska, együnk mindannyian azt! Mit szóltok? – kérdezte Kata anyu.
– Igen, az jó lesz! – vágta rá szinte egyszerre Martin és Pali apu.
– Milyen finom ez a süti – áradozott Martin.
– Valóban, nekünk is nagyon ízlik – helyeselt boldogan Kata anyu és Pali apu.
Miután az utolsó morzsát is elfogyasztották, indultak volna hazafelé. Kifelé menet azonban észrevették, hogy a kiskutyus még mindig ott szomorkodik a bejárat mellett. Szinte mozdulatlanul várakozott, mintha csak egy szobor lenne.
– Nézzétek, még mindig itt búslakodik szegényke. Vajon kié lehet? – kérdezte Martin.
Megálltak a kutyus mellett, és azon tanakodtak, vajon hol lehet a gazdája. Megkérdezték a járókelőket, a cukrászdában is érdeklődtek, de senki nem tudott segíteni nekik. Mindenki csak azt felelte, hogy nem az övé.
Martinnak több se kellett, azonnal kérlelni kezdte a szüleit.
– Vigyük haza, ne hagyjuk itt egyedül! – könyörgött szívszaggatóan.
Még a kiskutyától is megkérdezte:
– Ugye haza szeretnél jönni velünk, kutyuli?
A kiskutya persze vágyakozón nézett rájuk, mintha csak azt mondaná:
– Kérlek szépen titeket, vigyetek magatokkal!
– Nos, tudod, Martin, egy állat tartása igen nagy felelősség. Szüksége van a gazdi állandó szeretetére, figyelmére. Várj egy percet, hadd beszéljük ezt meg anyával – mondta Pali apuka.
A szülők hosszasan tanakodtak, hogy mitévők legyenek.
